“Ez már nem jó semmire” – mondta Nagyanyó, és a tűzhely mellett álló szenestartóba dobta a rongyos kardigánra is már csak néhai emlékében emlékeztető foszladozó ruhadarabot. Elgondolkodva néztem a szenesvödröt. “Kupa” – így hívtuk mindig, gyerekkoromban a “mázsás súly” megfelelője volt a kupa, persze akkor fogalmam se volt arról, mi az a mázsás súly, és arról se, mi az a mázsa. Akkoriban éppen csak azt tudtam, hogy amikor hideg van, Nagyapa kimegy az istállóba egy kupa szénért, és akkor be lehet fűteni a konyhában. Fura világ volt az. A konyha az nem az étkezés vagy a főzés helyszíne volt, illetve nem elsődlegesen az. Az volt a minden. Nekem játszótér, alvószoba, bújócska színe, és még rengeteg minden. Ha vendég jött, az is a konyhában ült le persze. Napközben mindenki itt volt, itt élt, innen indult a ház távolabbi helyiségeibe: a “kiskonyhába”, a szobába, vagy a nagyszobába, ami semmivel se volt nagyobb mint a konyha, vagy a másik szoba, de a két szoba közül ezt az egyet használták, így valami furcsa logika szerint ez volt a “nagyszoba”. De mégis, minden a konyhában történt. Minden ott kezdődött.
Gyerekkoromban nagyon sokat voltam Nagyapáéknál. Nyaranta a szünet idején nekem itt volt a Kincses sziget, ez volt a Vadnyugat, vagy Nemo kapitány víz alatti palotája. A kukoricagóré és az a melletti farakás, meg a homokdomb kimeríthetetlen játékokat rejtett. Leginkább a góré oldalára szerettem mászni, és mint a deszantos katonák, a léceken lógva-csimpaszkodva lengeni, araszolni, tornázni. Persze ez volt a leginkább tilos játék mind közül…
A kezem azt a konyhának köszönhetem szintén. Mármint ezt a forradást itt a tenyeremen és végig a csuklóm belső oldalán. Nem is tudom, van-e olyan emlékem több, mint ez. Minden pillanatra emlékszem. Disznótor volt, már a végén jártunk, és én unatkoztam. Nosza, hajtogassunk papírrepülőt. Mindig tudtam, hogy a hűtőgép tetején van valami régi újság. Hajtogattam is egy szuper vadászrepülőt nyomban.
– Ne idebent játsszál azzal, kisfiam – mondta Nagyanyó.
– Hát akkor hol?
– Hát odakint, még valami baj lesz itt ha dobálod.
Ugyan mi baj lenne? – gondoltam, azért csak kimentem egy kicsit. Jöttem is be mindjárt. Kinn hideg van és sár, meg senki se nincs is kint, nem jó így még repülőzni se. Hát bejöttem. És annak rendje módja szerint elkezdtem hajtani, reptetni a repülőt. Aki csinált már ilyet, tudja, hogy az idő elteltével a repülő állaga egyre romlik, a folyamatos ütközések miatt az orra behorpad, már nem oda jön vissza, ahova kellene, nekimegy mindennek, és ez csak egyre rosszabb lesz. De hát a papírrepülők köztudomásúlag rövid életűek. Vajon van bennük papírrepülőgép-pilóta? Ezt sose tudtam meg.
No az én remek kis repülőm is elkezdett mindenfelé szállni. Én meg kapdostam utána, nem akarván hogy a készülő kolbász vagy hurka töltelékeibe szálljon. Hogyisne, akkor azonnal átzsírosodik a szárnya, és nem lesz jó semmire. Mehet a kupába. Hát igyekeztem elkapni amint lehetett. Egyszer csak a kályha fölött kezdett ereszkedni, hát onnan is le akartam kapni. Igen ám, de ehhez fel kellett ágaskodnom. Valamiben megakadhattam, de a nagy nyújtózkodás közben azt éreztem, hogy nem állok már, hanem dőlök… a kályha felé… hát mit tehettem volna, ösztönösen magam elé kaptam a kezem. Ssssssz. Ennyi volt csak. Egy pillanat, és a bőröm a forró platnira ragadt. Én meg csak néztem, és nem tudtam mi van. Nem is éreztem semmit. Ott szorongattam a másik kezemben a repülőt, az meglett, és ez volt a lényeg. Csak éppen az átizzott kályha tetején támaszkodtam közben. Lett sürgés-forgás nyomban. Nagyapa felkapott, és vitt a fürdőszobába azonnal, nyitották a hideg vizet, dugták alá a kezem. Na akkor már ordítottam rendesen. Az már fájt.
– Ne most rikolts, vigyáztál volna, mikor mondtam – dorgált Nagyanyó, de én akkor már nem igazán hallottam őt. Jöttek a házi praktikák égésre: Juliska néni disznózsírt javasolt, Anya mint a patikaszerek világában legjáratosabb, valami kenőcsöt, Nagyanyó tojásfehérjét, Apa tejfölt, merthogy ő is megmarkolt gyerekkorában valami izzó vasat, és Jóska bátyja tejfelt kent rá. Már nem is igazán értem, miért maradt mégis a tojás, de az lett a vége, hogy tojástól csurgó tenyerem bekötötték valami kendővel, én meg, a disznóölés hadirokkantja, sebesültje, a továbbiakban a sezlonyon kuporogtam, mint a kutya, mikor a sebeit nyalogatja.
Nagyapa magára kanyarította a vastag zöld kardigánját és a bekecsét – mindig irigyeltem ezt a bekecset, de sose mertem levenni a kiskonyha falába vert nagy szögről. Az a kardigán és bekecs volt Nagyapa maga. El se tudom képzelni másban. Még most sem, mikor itt van előttem, bezzeg nem megy most már sehová, csak fekszik naphosszat. A műtétei óta már nem igazán van ereje még csak sétálni sem, pedig mikor még jobban bírta magát, bizony még a kertet is felásta, közel a nyolcvanhoz is. Leszedte a cigánymeggyet, és kivitte a piacra. Levágta egyedül minden évben a kis malackát. És akármikor eszembe jut, úgy van előttem, mint akkor, a régi disznóölések idején: a nagy zöld kardigánjában és a bekecsben. Most a kardigán a kupában, nagyapa az ágyban. Csak nézi, nézi szomorú szemmel, hogy szemétre kerül a ruhája. Kiszolgált, mehet. Foltozni, a kézikötésen a szemet felszedni már nem lehet, több azon már a luk mint az anyag. És ez valóban így is van. De akkor is… Valaha a tűzbe került volna a kupából egyenesen, hiszen a kis, lábakon álló hordozható cserépkályha volt a konyha kályhája és tűzhelye is egyben. Most már gáz melegíti a lakást, náluk is, Anyának sikerült őket rábeszélnie, hogy öregségükre ne vesződjenek a salakolással. így nincs már funkciója a kályhának. Annak a kályhának, amiben annyi jó pirítóst sütött nekem Nagyanyó. Istenem, de jó lenne ma azokból egy falat! Vastagon fokhagymával, leheletvékonyan vajjal… a mai kenyérpirítók nevetséges játékszerek, és mi az a szikkadt szelet valami a nagykésre tűzött, izzó parázson megpirított egész karéj kenyérhez képest!
Sokszor aludtam náluk. Ilyenkor mindig én voltam az, aki a legtovább fenn maradtam, Nagyanyó a tyúkokkal ment aludni. Igaz, legkorábban is ő kelt. Akkoriban még tudott aludni, legalábbis azt mondogatta. Egyik éjjel arra riadtam, hogy valaki motoz odakint. Nem nagyon gondolkodtam rajta, ki lehet az. Csak házbéli lehetett, más ide éjjel be nem tudott jönni. Majd abbahagyja, gondoltam. De csak nem akart abbamaradni. Dideregve kibújtam a nagy dunyha alól (világéletemben ilyennel takaróztam náluk), és kibotorkáltam a konyhába. Persze hogy villanyt kapcsoljak, arról szó sem lehetett, “azzal spórolni kell, fiam”. Csak sejtettem, mint tudtam, hogy Nagyapa lehet odakinn. Az ajtónak támaszkodva nézett rám a sötétből.
– Hova tettétek? – kérdezte rekedten. Suttognia kellett volna, de ő azt sose tudott. – Hova tettétek innen?
– De mit, Nagyapa?
– Hát a szvettert… ide tette nagyanyád a kupába… de annak nem itt a helye. Még akkor se, ha ki akarja lökni.
Minden valószínűség szerint a kupa azért maradt kupa a szenes időszak után is, mert szemetesnek éppen megtette. Kupa. Kuka. Nincs is ebben semmi különleges logikai bukfenc. Még az is meglehet, hogy valamelyikőnk, akár Anya, akár az én kezdeti szavaink egyike volt a kukára a “kupa”. De nem mégsem, abban csak mostanság tartanak szemetet, régebben abba csak szén kerülhetett. Dorogi, vagy tatai, mert az a jó. A mecseki az porlik, az nem való fűteni. Hát mégis csak nem kuka volt a kupa. De jól is van ez így. De miért keresi Nagyapa a kardigánját, ahogy ő mondja, a “szvettert” éjjel itt? Nem tudtam neki segíteni. Visszafektettem inkább az ágyába, talán megnyugszik és elalszik. Nagyanyót nem akartuk felébreszteni semmiképp.
Másnap reggelre Nagyapa egészen rosszul lett. Az orvos azt mondta, valamivel felizgatta magát, és a szíve, aminek egész életében semmi baja sem volt, megsínylette ezt. Sose lehet tudni. Az ő korában ugye… Én szemlesütve hallgattam, nem mertem megmondani se az orvosnak, se Nagyanyónak, hogy mi is lehet az oka Nagyapa hirtelen rosszullétének. Csak később, déltájban kérdeztem meg a Nagyanyót: Ugyan, mi lett azzal a zöld kardigánnal amit tegnap kidobott a kupába?
-Azzal fiam? – kérdezte elgondolkodva.
-Azzal. Nagyapa éjjel azt kereste idekinn…
-Jaj, meg kellett volna neki mondani. De miért nem szóltál te sem?
-Miről? Én csak azt láttam, mikor ki lett dobva ide…
Erre Nagyanyó nem szólt semmit, csak kézen fogott, és bevezetett a “másik szobába”, abba a szobába, amit rendesen ők nem használtak, többnyire csak a ruhákat tartották a szekrényben, legalábbis azokat a ruhákat, amiket éppen nem hordtak vagy nem a szennyesben várták a nagymosást. A szekrényt kinyitva hirtelen nem is tudtam, mit kell nézni. Aztán hirtelen megláttam. Nagyapa öreg”szvettere” ott volt a többi tiszta ruha tetején, kimosva, szakadozottan kicsit ugyan, de tisztán, és ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy Nagyanyó még a lehetetlennel is megpróbálkozott: megvarrogatta a foszladozó zöld anyagot, ami valójában akkor volt már csak az igazi régi zöld, ha az ember az emlékeivel kiszínezte kicsit fakóságát.
– Nem bírtam megtenni. Nem bírtam kilökni a szemétbe…
Nem is kellett többet mondania. Kivettem a szekrényből, és boldogan vittem Nagyapának.

De Nagyapa a fal felé fordulva feküdt, és egy szót sem szólt. Nem is hallotta, milyen csudát leltem. Szeme becsukva, és csak feküdt mozdulatlan. Odatettem hát neki a párnája mellé, hogy amikor majd felébred, legyen szép ébredése.